Azok a súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekek, akiket az állami gyógypedagógiai iskolák nem tudnak oktatási intézményen belül ellátni, az otthonukba szorulnak, így az alapvető fejlesztéseket legtöbbször minimális óraszámban tudják csak számukra biztosítani.
Völgyzugolyda iskolai csoportja azért jött létre, hogy ezek a gyerekek is megkaphassák a számukra nélkülözhetetlen rendszeres értelmi és mozgásfejlesztéseket és különböző speciális terápiákat.
A mindennapos foglalkozásokon túl legalább ennyire fontos a szocializáció fejlesztése, amihez elengedhetetlen és alapvető emberi igénye is minden érző lénynek a közösségben való létezés. A gyerekek a napi oktatás révén így kortárs közösségben, csoportos formában tanulhatják mindazt, ami a fejlődésük szempontjából létfontosságú.
A kislétszámú, családias forma lehetőséget ad az egyéni igényekhez igazított fejlesztési tervek megvalósításához, figyelembe véve a gyerekek mindenkori aktuális állapotát, egyéni helyzetét.
Kiemelten fontos a minőségi oktatáshoz a kellő létszámú és felkészültségű szakmai csapat, akik a gyógypedagógiai, konduktív és terápiás szakmai hátterük révén egy sokszínű és sokoldalú módon, egymással szorosan együttműködve dolgoznak a gyerekkel, a gyerekekért.
Az iskolai órák mellett napközit is biztosítunk, így a délutánok során további csoportos játékok, foglalkozások is színesítik a gyerekek mindennapjait.
2016-ban egy gyerekszobából indult útjára a kacifántos gyerekek nappali fejlesztésének és ellátásának formabontó „házi” megvalósítása. Elsőként két gyerek alkotta a mini csoportot, a két alapító szülő kisfiai, akikkel két szakember foglalkozott heti pár órában. A szakembereket mi szülők kutattuk fel és kötöttük össze az utazó hálóval, ezáltal biztosítva az oktatást. Majd lépésről lépésre haladva egy olyan fejlesztő sulit hoztunk létre és működtetünk évek óta, ahol mára már egy hét fős gyógypedagógiai iskolás csoport kacifántosai egész héten tanulhatnak, fejlődhetnek és egy építő közösséghez tartozhatnak. A szakmai csapat szintén az évek alatt bővült, így fokozatosan jelentek meg az egyes fejlesztési területen jártas szakemberek.
Az Alapítvány a XVII. kerületi Vanília utcai bázisán biztosítja a fejlesztő nevelés-oktatást és nappali ellátást, melynek megvalósításához együttműködik a XVII. kerületi Gyurkovics EGYMIvel, a Dió EGYMIvel és a Gyömrői EGYMIvel.
Ismerj meg bennünket!
2010. júniusában ikertesómmal Bánkussal a 29. hétre érkeztünk. Rettentően aprók, lilák és rémültek voltunk. Inkubátorban, csövekkel és pittyegő gépekkel körbevéve startoltunk. Hallottam, hogy a doki bácsi azt mondja agyvérzés. Mindkettőnél! Utána döbbent csönd. Anya csíknyira szorította a száját, nehogy elbőgje magát. Apa elfelejtett levegőt venni. De nyugi, a doki bácsi szerint megúsztuk.
A rettegést, a vérátömlesztést és a fájdalmas kínlódásokat most inkább átugrom. Közel 3 hónapos kórház után végre hazamehettünk. A viszontagságos indulást nyugodtabb és derűsebb napok váltották, kezdett minden olyan normális lenni….. Aztán eljött a 4. havi kötelező oltás. Megkaptuk. Nagyon fájt. A tesóm felsírt én felsikoltottam. Másnap váratlanul görcsrángás jött rám, rohanás a kórházba. CT: semmi, MR: valami! Polymicrogyria. Mi ez? Agyi fejlődési rendellenesség, agresszív epilepszia, szervi megbetegedések, funkcionális zavarok, alvásproblémák, mentális retardáció, korai halál…. Akkor most vége? Valami más kezdete. Epi gyógyszerek garmada, napi több száz roham, ijesztő EEG, rendszeres terápiák. Sokat hányok. Tejallergia. Némán sírok. Bezzeg az öcsém tud ordítani. Nem tudok aludni, csak keveset. Így Anyáék sem alszanak. Én éjjel-nappal, az öcsém pedig nappal pörög. Nagyon fáradt vagyok, Anyáék is azok. Olykor sírnak, máskor ingerültek, ritkán nevetnek. Nem megy a szemkontaktus, nem is igazán érzékelem őket. Egyes hangfoszlányok, érintések mintha nekem szólnának. Anyáék azt hiszik, hogy nem ismerem fel őket. És én azt hiszem, igazuk van! Leginkább csak fekszem vagy izgek-mozgok valami önkívületben.
Aztán az a szteroid kúra…..mint egy lórúgás. A rohamok egy időre leálltak, ettől visszataláltam a testembe és a remény is visszaköltözött a házunkba. Egy időre! Aztán a rohamok visszatértek. A zaklatottság és a nem alvás karonfogva jött vele. De már edzettebbek lettünk, többet is nevettünk. Teltek a hónapok, teltek az évek…
Anyáék nagyon igyekeznek, hogy normális életet éljünk, még ha ez lehetetlen is. Nem hagynak békén, állandóan nyüstölnek a fejlesztésekkel. Most már napi 10 órát is alszom szétszórva a napban. Már tudok magamtól ülni, forogni, játszani. A járás még nem megy. Most már biztosan felismerem Anyáékat, lassacskán nyiladozom. Szeretem nézni, ahogy az Öcsikém játszik, folyton dumál vagy énekel, mindig zeng tőle a ház. Helyettem is beszél, én azt nem tudok. Iskolába is jár, ahová én nem járhattam, egészen Zugolyda létrejöttéig.
Néha jobban néha rosszabbul vagyok, de megvagyok. Szeretnek engem és vigyáznak rám! Még akkor is, ha nem tudom kimutatni, hogy milyen fontosak nekem.
Sziasztok, Noel vagyok 7 éves! Egy csúnya betegség és egy oxigén hiányos állapot miatt sajnos mozgás és értelmi sérült lettem. Állandó felügyeletre és ellátásra szorulok még mindig.
Szüleim és családom segítségével sokféle terápiára eljutottam és sok izgalmas vagy kevésbé izgalmas ügyesítő dolgot kipróbáltam.
Terapeutáim segítségével szépen haladok, és minden aprócska eredményért óriási puszikat és mosolyokat zsebelek be. Ügyesen jelzem, ha akarok valamit, de korábban bevetettem a fejdobálós trükkömet is, csak hogy biztosan értsék mire célozgattam. Mostanra ezt elhagytam, mindenki osztatlan örömére. Vannak hangok, amiktől kicsit meg tudok ijedni, de egy öleléssel mindig hamar megnyugszom.
Már hiányoztak az állandó cimborák, ezért Anyukámék addig keresgéltek, míg rá nem leltek Zugolydára, ahol közösségben, hasonló sorsú gyerekek között, szerető- odaadó pedagógusokkal lehetek. Azt mondják, hogy nagyon szépen fejlődöm. Szüleim és egész családom nagyon büszkék rám, én pedig kacagva adom a világ tudtára , hogy milyen jól érzem magam.
Sziasztok!
Tóth Gergely a hivatalos nevem, de mindenki csak Gergőnek hív, amit ha meghallok „szaladok” is!
2013 nyarán nagy hirtelen jöttem a világra, Anyáékat jól megijesztve, mert sajnos újra is kellett éleszteni. Az orvosok azt mondták súlyos oxigénhiányt szenvedtem, napokig csak a gépek tartottak életben. Na de én úgy döntöttem elég volt ebből, látni szeretném a Szüleimet, így hát életem 6. napján kinyitottam a szemem és nekivágtam az életemnek. Ügyesen ittam, ettem, pikk-pakk otthon is voltunk. Innentől kezdve nem hagytam Anyáéknak egy cseppnyi szabadidőt sem, de Ők mégis nagyon boldogok voltak! Tornáztattak reggel, délben, este, jártunk különféle fejlesztésekre, úszásra, majd jöttek a terapeuták, minden nap más-más, nagyon izgalmas volt. Majd bölcsis lettem, ahol szuperül éreztem magam végre sok-sok gyerek között lehettem. Közben Anyáék megajándékoztak egy kistesóval, végre nekem is lett egy saját játszópajtásom! Sajnos az eddigi évek során átestem egy-két műtéten is, ami elég ijesztő volt, koponyámat négyszer, gerincemet egyszer műtötték, de ez szóra sem érdemes.
Mára már 3. osztályos nagyfiú lettem, megtanultam katona módra kúszni és dolgozunk azon, hogy felálljak és képes legyek pár lépést megtenni. Sok-sok mindent megértek, de nehézkes tudom kifejezni magamat, főként mutatással sikeredik, például ha éhes vagyok, megyek a hűtőhöz vagy mutatom a kenyeret. Megtanultam kimondani az IGEN-t, aminek mindenki nagyon örült! Nagyon szeretek sétálni, TV-t nézni, labdázni fogócskázni, bújócskázni, birkózni főként Danival, a tesómmal. A lényeg, hogy foglalkozzanak velem. Sajnos a türelem nem az erősségem és szeretek a középpontban lenni. Szeretem ha nyüzsgés vesz körül, ami szerencsére jellemző az én családomra. Szerencsére idén szeptembertől én is csatlakozhattam a Zugolydás Fiúkhoz, akiket már évek óta ismerek és ahol szintén jó kis nyüzsgés van. Remélem, Ők is örülnek nekem és jó barátok leszünk!!
Dorner Krisztián vagyok, 2015.07.03-án láttam meg a napvilágot anya és apa nagy örömére. Először minden rendben volt, de két hetesen kezdtem furcsán érezni magam. Kiderült, hogy herpesz vírus okozta agyvelőgyulladásom van. A jó Isten hívogatott magához, de anya és apa folyamatosan kérleltek, hogy maradjak velük. Olyan jó volt érezni, hallani őket….így hát maradtam.
Ma már 8 éves nagyfiú vagyok. Rengeteg megpróbáltatáson mentem keresztül, de ennek ellenére imádom az életet.
Nem beszélek, helyette kacagok, szeretek mondókázni, medencézni, hintázni. A …”Ha jó a kedved”című dallal mindig ki lehet engem engesztelni. Anyán és apán kívül a legjobban a mamámat szeretem, nekem van a legeslegjobb nagymamám az egész világon!
Mindent összevetve boldog vagyok az én kis világomban és ez a legfontosabb az életben…nincs igazam?
Zsoltika vagyok, 2013-ban jöttem a világra ikertestvéremmel együtt, a családom nagyon boldog. Sajnos 8 hónapos koromban kiderült, hogy Angelman-szindrómám van, ami egy ritka genetikai betegség. A szüleim először egy picit megijedtek, de mellettem nem lehet sokáig szomorkodni, mert én egy nagyon vidám fiúcska vagyok. Közelemben a jókedv garantált, mindenkit mosolyra fakasztok. Pedig sokat voltam kórházban és többször kellett műteni a gerincemet is, hogy szépen tudjak ülni, mégis mindent hősiesen viseltem.
Nagyon szeretek zenét hallgatni, játszani, felfedezni új dolgokat és közben nagyokat nevetni. Szeretem nagyon a vizes területeket különösen az uszodát, strandot. Most annak örülök a legjobban, hogy 2024-től a Völgyzugolyház csapatába kerülve új barátokat szerezhettem.
Milinki Bettina vagyok, 2010. január 4-én születtem Budapesten, mindössze 950 grammal. Tele vagyok örömmel és büszkeséggel, hogy megoszthatom veletek a történetemet.
Anyáékat igazán megleptem, mert a vártnál korábban, 6,5 hónapra érkeztem. Első évemben 7 műtéten estem át, és a doktorbácsik agyvérzést is diagnosztizáltak nálam. Ezért kaptam egy shunt-öt a fejecskémbe, amit sajnos agyhártyagyulladás miatt ki kellett cserélni. Születésem után 8 hónapot töltöttem kórházban. De minden nehézség ellenére én egy igazi harcos vagyok!
Anyáék rengeteg fejlesztésre, tornára és a Vakok Intézetébe is vittek egyéni és csoportos foglalkozásra, hogy segíthessenek. Az ivás és evés nehezen ment, az utazástól pánikrohamok is előjöttek, gyakran hánytam, és epilepsziás rohamokkal is meg kellett küzdenem. Végül úgy döntöttek, hogy itthon maradok, és így töltöttem a sulis éveim nagy részét fejlesztésekkel. 9 év kemény munka volt, de én is nagyon akartam fejlődni. Számos új kezelést és jól bevált gyógynövényeket, vitaminokat próbáltunk ki, és végre elindulhattam suliba.
Annyira hiányoztak a pajtások, és egy kicsit unalmasak voltak a napok anyaék mellett. Szerencsére találtak egy szuper sulit, ahol fantasztikus társakra és szerető pedagógusokra leltem. A tanárnénik sok új dolgot mutatnak nekem, és nagyon boldog vagyok ott.
Mozgáskorlátozott vagyok, nem tudok egyedül ülni, enni vagy inni, beszélni szavakat tudok, értem, amit mondanak nekem, és igyekszem mindent megtenni, amit kérnek. Nagyon akaratos és elszánt vagyok, és minden nap arra törekszem, hogy fejlődjek. Vidáman és mosolygósan megyek suliba, mert mindig új, izgalmas dolgokkal találkozom.
Nagyon örülök, hogy megoszthattam veletek a történetemet.
2012-2024
Völgyzugolyház Alapítvány © 2017-2025 Minden jog fenntartva